Performansz az ipari kémény tetején

hiányok arcába ásít a füst
karikákkal felel     pedig nem kérdezte senki
készséges       vigyázzba áll mint egy ipari kémény
megadja magát     pedig
minduntalan kiesik a furcsa
szerepből kiesik minduntalan     pedig kemény kémény
az ő szerepe ez itt     az ő műszaki leírása     csak épp
túlontúl sokszor próbálta el     hárítani     csak
épp     ugye     a beidegződések     nem tehet róla     ahogy
a gyűjtőkémény átesik a bélelés túloldalára
a rángások a testén     végig     pedig
a rutin     ugye     ez a megszokás     szakmai ártalom
ugye     minduntalan felel     pedig a kéményseprőt
nem kérdezte senki     hiányok arcába ásít a füst     pedig
arcára ég a maszk     pedig felel     pedig minduntalan
kiesik     vajon     kicsoda ez a kéménybélelő
és már talán vissza     pedig
havazik Armstrong trombitája     kékkövek
kristálya recseg az ipari kémény tetején
ez már az a táj
azok a sikolyok                    tárulatlanul

a gázelvezető csatorna fenekén felzokognak a denevérek
a meglékelt jéghegy felett     ez már az a táj
azok a sorozatok kémény kémény hátán         parttalanul

havazik sikong Armstrong trom
bitangok tanyája lett ez a táj
ezek a szorultságok                    felfedezetlenül

kéménytűz a sarkkörön túli világ     eltévedhetsz
nincs visszaút   döglött ebek bójasora
csak havazik a korom     egyre csak                minduntalan

pedig kitérő meridiánok rácsa alatt Armstrong trom
bitorolják jussodat     odavan minden
hagyva     el     marad     megettünk minden elmarad
messze hátul megettünk     mindent megettünk
pernyés havazás magánya
megágyaz a csend     a hóhullás koromhullás
elkülönül minden anomália a kéménynek torkolatánban
kifordulnak magukból delejes sarkok
és recseg kékkövek kristályrácsa     csacsacsa visong
ez már nem is a fagy
ez már a meghalás merevsége            mozdulatlanul

ahogy    csak még egyszer
azt a füstcsíkot a trombitából      ahogy alászáll
fehér szüzek fekete
bárányok a kék havon
ahol a szapora haladék
jajgat a kitérő meridiánok
alatt ahol jajgat és csonkig ég
és elvadul mert odavan
oda van szegezve                    őrizetlenül

hagyták meghalni     a bíbor nedveket az
életfa tövén kicsordulni
az elterelt mozdulatot medréből
elterelni a kémlelő figyelmet     pedig
ha láttad amint éjszakánként rád liheg
hiányok arca ahogy
a halál csorba fogsora     pedig
senki sem kérdezett                     indokolatlanul

ez már az az ipari táj
azok a füstölgő kémények
az a szerep
csak kiesik
kiesik
kezéből a trombita mielőtt
betakar a dadogás     a készakart
mániák között     üdvözül az üldözött        tétlenül

készakart szüzek a kék havon
döglött ebek bójasora                    temetetlenül

nincs nyugta     feláll     becsapja
maga mögött járkál     hátra-hátranéz ahogy
esőkabátján patakzik a fény a füst a szánalom
már a nagyváros ez
ipari kémények tűpárnája a sárga ég alatt
itt felejtkezik az elfutó
alkalom     üldözik     talán     egy mániás
egy véletlen pszichopata                tudattalanul

ahogy üldöz és menekül     pedig
ki elől mi elől lehetne itt
ahol minden önmaga     nem érti
félre fordul és visszakérdez                határozatlanul

bámul maga elé
kénszagú füstöt ereget pórusaiból
mit is      talán
a trombita ahogy
otthon nyitva felejtette a kéménykürtőt
most már mindegy       holott                óhatatlanul

eszelősek mind ezek itt mind eszelősek
nincs nyugta feláll elmegy becsapja
önmagát kellene okolnia nincs nyugta
sem vény
csak valami cédula
hogy naponta és felügyeletnélkül nemajánlatos
hosszabbidőre denapokra semmiesetresem
mertellenkezőesetben elhárítanakminden
felel pedig nem kérdezte senki
elhárítanak minden felel napokra semmi esetre     felelőtlenül

az már az az ipari táj
azok a vigyázzban áló gyűjtőkémények
táj vagy csak     ámok     futólépés
és akkor közbe kiabáltak és ő nem tudta
végig eszelősek mind eszelősek ezekittmind
ámok futó lép és három lépésben
és akkor közbe
a futóval átlósan
pedig ő jót
ő mindig csak jót
és mégis                        tehetetlenül
közbe

ez már az a táj és az a kéménybélelés
az elszigetelt hő durva dühe
az a táj vagy csak esőkabátján
patakzanak a nagyváros fényei
ezek már azok a sikolyok azok a gomolyok
vagy csak
fehér szüzek vonaglása a kék havon fekete kormon
ez már a sarkkör a sok torzult csigavonal
kitérő meridiánok vagy csak az a furcsa
szerep ahogy üldöz és menekül maga mögött
hagyva döglött ebek bójasorát a kémények árnyékában
ez már az a táj igen megismeri
hallja a sikongó trombitát hegyi kristályok
rácsa alól ahogy nőstény gondolatuk felneveli a
füstöt ereget
de mi ez
mégis üldözi
valaki lopakodik az éjszakában ugyanolyan
esőkabátban
ezek már azok a sikolyok                akaratlanul

nem sikolt     nem fut el     csak halkan
felel     pedig
nem kérdezte senki     készséges
ez az ő szerepe itt
csak mindig kiesik
készakarva vigyázzba áll
mint ipari kémény a kommersz ég alatt
megadja magát    üdvözült üldözött

aztán amikor a vért meglátja
maga elé néz a magasból

értetlenül