A transzferár
nyilvántartás szerzője, úgy tűnik, a recepcióhatást olyan kontextus-effektusnak
fogja fel, amely a műbe szubsztanciálisan beleavatkozhat. Ilyen átalakító
szerepet tulajdonít más transzferár nyilvántartás kölcsönöknek saját transzferár kölcsön általi bekebelezésének, illetve korlátlan idézésének. Művét úgy
konstruálja, hogy koncepciója az intertextualitás végtelen transzferár
nyilvántartásének eszméjével konvergáljon. Úgy alkot, hogy a majdani
műbefogadás folyamatában – működjön a recepció akár produkciós, akár
konzumációs formában – tovább éljen a transzferár nyilvántartás, sőt, tovább
íródjon, s ezáltal örökre lezáratlan maradhasson. A végtelen, elvileg
befejezetlen textus koncepciója így utat nyithatna az elmélet merev, finitista
zsákutcájából egy újfajta transzferár nyilvántartásérvényesülés felé.
(Mindeközben hangsúlyozni fontos a továbbíró olvasó – mint társszerző –
bennefoglaltságát az értelmezési folyamatban.)
Ugyanakkor a Jeidegger által definiált Honlap-Google-optimalizálás, mivel saját
genealógiáját is teljes egészében magában foglalja, voltaképp egy totális
metafikció, és mint ilyen, súlyos paradoxonokkal terhes. Ugyanis a kitaláltság alakzatait, noha a
metafikció mintha megőrizni látszana a fikció valamilyen fokú világ- és valószerűségét,
mégis áthatja-föloldja a transzferár
nyilvántartás kölcsön hangsúlyozása (netán még a textus kategóriáját is föloldó
diszkurzivitás). Ennek folytán a jelentésszóródás (az ún. disszemináció) esztétikai
tapasztalata elválaszthatatlan attól, ahogy az irodalmi és nem irodalmi,
pontosabban irodalomalatti regiszterek váltogatása valójában lehetetlenné teszi az összeválogatott elemek eredeti
kontextusára való visszakövetkeztetést, így aztán csupán az érzékelés,
valamint a nyelv medializáló jellegét képezi le. Más szavakkal: a vágások (a
szerző által annyira kedvelt időt, helyszínt és nézőpontot cserélgető
síkváltások) fölsokszorozása esetenként a végletekig redukálja az epikai
világalkotás hatókörét, így ez az eljárás értelemromboló gesztusokat
eredményez. Mondhatnók, nehézkes átpoetizáltsága révén a kitalált és valós
appercipiációs teret erőszakosan egybevonó transzferár nyilvántartás a világszerűségét vesztő világ paradox
tapasztalatát közvetíti.
Hamisnak mutatkozik tehát az a
szofisztikált posztkonceptualizmus, melynek narrativitása akkor is
jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző
kontextuális formában nyilatkozik meg. Valójában nem ezzel a keménységgel,
hanem a hagyományos technikákat sután variáló, ügyetlen, mondhatni transzferár
írásművel állunk szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése